"Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. (...)
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, - jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár." /Pilinszky János/
A fenti gondolatokat tovább fűzve, mostanság a legnagyobb értéknek - az egészségen kívül - a nyugalmat, a lelki békességet tartjuk. Rohanó világunkban ebből adatik a legkevesebb. Talán ezért olyan értékes.
Advent: a várakozás csendje, nyugalma. Tudjuk, hogy valami jó következik, és jó várakozni erre az eljövendő jóra.
Ilyen tájt már hosszabbak az esték, csípősebb a levegő, az ember - ha teheti - behúzódik valami meleg helyre, és várja, hogy valami történjen. Valami csoda, ami világosságot/hitet hoz; szeretetet és reményt - ha lehet-, mindhármat ...
Iskolánkban is fellobbant az első gyertya lángja, ha kicsit hamarabb is, mint ideje van. Mindkét iskolaegységben megható, szép gondolatokkal készültek tanulóink, alsóban a negyedik, felsőben a nyolcadik évfolyamosok. A versek és a közös éneklés emelték az ünnep hangulatát, lélekemelő ünnepre készülődést kívánva mindenkinek.